Elhelyezkedés, környezet
Nagyobb térképre váltás
GPS koordináták: 46.106334, 17.435598
Csokonyavisonta környéke a Belső-Somogyhoz tartozó Kelet-Belső Somogy kistáj része. Kelet-Belső-Somogy hordalékkúp-síkság, melynek átlagos tszf. magassága e területen 140 m. Az éghajlat mérsékleten meleg, az évi középhőmérséklet 10,0-10,3 ° C. Az évi csapadék mennyisége 750-780 mm. A savanyú homok alapkőzeten humuszos homoktalajok, rozsdabarna erdőtalajok és réti talajok alakultak ki. Az eredeti vegetáció kialakításában savanyú homoki gyepek, cseres-kocsányos tölgyesek, gyertyános-tölgyesek, égerligetek égerlápok és fűzlápok vettek részt.
Csokonyavisontai Fás Legelő Természetvédelmi Terület
1977-ben az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke védetté nyilvánította a község határában található Bikács és Hosszúnyíres elnevezésű fás legelőt. A mintegy 440 hektár kiterjedésű, országos jelentőségű védett terület elnevezése: Csokonyavisontai Fás Legelő Természetvédelmi Terület.
Dél-Somogy területét az elmúlt századokban hatalmas erdőségek borították. A Dráva-menti területek erdősültsége a honfoglalás idején még 60-80 %-os lehetett, később az erdőterület kiterjedése fokozatosan csökkent. Az itt élő népek ősi foglalkozása volt az állattartás. A középkortól kezdve a tölgyesekben sertéskondákat makkoltattak, emellett méneseket és gulyákat is legeltettek. A keményfás erdők méretes és kiváló faanyagot adtak. Ezt a végvári időkben palánkvárak építésére és megerősítésére használták, illetve hatalmas mennyiséget termeltek ki és égettek el hamuzsírfőzés céljaira. Jelentős kereskedelmi cikk volt a cserzőgubacs, melyet a szintetikus cserzőanyagok megjelenéséig tonnaszám exportáltak.
A legelőerdő-gazdálkodás a pásztorkodó emberi tevékenységnek köszönhető. Az erdők irtása során magányos fák és facsoportok állva maradtak, így kialakult egy mozaikos, fákkal és facsoportokkal tarkított terület. E fák a bőséges makktermés mellett a legelő állat - és természetesen a pásztor - számára bizonyos fokú védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságaival szemben. Mivel a fák több emberi generációt is túléltek, egyedeik helyenként rendkívüli méreteket értek el. A legelőterületeket rendszeresen tisztították, megelőzendő azok beerdősülését, elcserjésedését. Századunk középső évtizedeiben még csaknem minden településnek megvolt a marha-, csikó-, és disznólegelője, illetve legelőállata. A legeltetés megszűnését követően a fás legelők elcserjésednek, beerdősülnek, s számos helyen a hajdani gazdálkodás nyomát már csak az öreg hagyásfák, elárvult kútgémek és összetört, mohos vályúk őrzik.
A csokonyavisontai fás legelő növényvilága a változatos élőhelyeknek
köszönhetően viszonylag gazdag. A felmérések szerint a magasabbrendű
növényfajok (harasztok, virágos növények) száma közel 300, s ezek között
10 védett faj is előfordul. A még napjainkban is legeltetett, magasabb
térszínen található legelőerdőben idős kocsányos tölgyekben (Quercus
robur), mezei juharokban (Acer campestre) és vadkörte (Pyrus pyraster)
fákban gyönyörködhet a látogató. A mélyebb, tavaszonként vízállásos
foltokban méretes magyar kőrisek (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica)
láthatók. Augusztus-szeptemberben az óriási tömegben virágzó őszi kikerics
(Colchicum autumnale) teszi hangulatossá a tájat, s később a legeltetett
területen ördögszekeret (Eryngium campestre) kergetnek az őszi szelek. A
növénytani értékek közül kiemelésre méltó a kora tavasszal virágzó kárpáti
sáfrány (Crocus heuffelianus), a vízállásos foltokat kedvelő mocsári
kosbor (Orchis palustris) és hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza
incarnata), az üde erdőkre jellemző kígyónyelv páfrány (Ophioglossum
vulgatum), illetve a legeltetett gyepben nyárvégen nyíló őszi füzértekercs
(Spiranthes spiralis).
Az évszázados fák állatország számos lakójának nyújtanak élő- és
táplálkozóhelyet. A famatuzsálemek fájában nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)
és szarvasbogár (Lucanus cervus) álcája fejlődik, s gyakran hangyák
"ösvénye" vezet a lombkoronába. A szinte minden fában megtalálható kisebb
odvakban, repedésekben seregélyek (Sturnus vulgaris), fakuszok (Certhia
brachydactyla) és mezei verebek (Passer montanus) fészkelnek, a nagyobb
nyílásút a ritka búbosbanka (Upupa epops) foglalja el. Kéregrepedések
alatt, illetve a még szabad résekben denevérek ütnek nyári tanyát. Magasan
lévő, elhagyott varjúfészekben kaba sólyom (Falco subbuteo) neveli
fiókáit. A galagonyával, kökénnyel és vadrózsával benőtt legelőerdőben
tövisszúró gébics (Lanius collurio), karvalyposzáta (Sylvia nisoria) és
mezei poszáta (Sylvia communis) fészkel. Az őshonos fafajokkal (kocsányos
tölgy, magyar kőris, gyertyán, mezei juhar stb.) beerdősülő területek az
erdei madárfajoknak jelentenek kiváló fészkelőhelyet. A leggyakrabban szem
elé kerülő harkály-, rigó- és cinegefajok mellett itt olyan ritkaságok is
fészkelnek, mint a fekete gólya (Ciconia nigra), barna kánya (Milvus
migrans) és darázsölyv (Pernis apivorus). A vízállások tavaszonként békák
szaporodóhelyei, közülük e tájra az ásóbéka (Pelobates fuscus), a barna
varangy (Bufo bufo) és a mocsári béka (Rana arvalis) a jellemző. Az üde,
puha talajú erdőkben nagy számban vonul át az erdei szalonka (Scolopax
rusticola). A vadban gazdag területen gímszarvas (Cervus elaphus), dám
(Dama dama), őz (Capreolus capreolus) és vaddisznó (Sus scrofa) egyaránt
előfordul. A nagyobb testű ragadozókat a róka (Vulpes vulpes), a nyuszt
(Martes martes) és a vadmacska (Felis sylvestris) képviseli.
